A 2017. évi Aranyember-díjakat Tóth Árpádnénak és Dr. Siklósi Gyulának ítélte oda a Tarsoly Ifjúságért Egyesület illetve a díjat elbíráló bizottság. Az ünnepségen készült fényképekből az Egyesület Facebook oldalán tettünk közzé egy válogatást.

A tovább mögött a két díjazottról olvashatnak egy-egy laudációt Dávid Erzsébet tollából.

Tóth Árpádné Gubányi Mária, avagy ahogy mindenki ismeri Tóthné Mari, színes sokszínű egyéniség.  Ha idegeneknek kéne bemutatnom, azt javasolnám, képzeljenek el egy nagy kalocsai terítőt, telehímezve tobzódó színes virágokkal, indákkal. Marika sokszínűen hímzett élete is ilyen fehér alapra rajzolt színes virágokból lett egyszerű, ám mégis különleges, immár a világban is elismert- hívta fel a figyelmet ezzel a kedves hasonlattal a kitüntetettre Herczog Edit.

Tóth Árpádné a Kalocsa melletti Homokmégyen született.Korán megözvegyült édesanyja, Gubányi Mária, egyedül nevelte fel a gyerekeket, s ismert naiv festőként ránk hagyta a múlt század falusi életképeit. Gyermekeit arra tanította, hogy végezzék jól az eléjük került munkát, s higgyenek az álmaikban.

Marika álma a tanítóság volt. Vörös diplomával végzett a bajai tanítóképzőben, majd Csákvárra került. Tanítói pályáján fordulat volt a kisegítő osztály. Illyés Gyulánétól, Montágh Imrétől, Göllesz Viktortól, a szakma halhatatlan mestereitől tanulta a szakmát, s lett logopédus, majd  1979-től második és egyben utolsó munkahelyén, a csákvári Katolikus Szeretet Otthon vezetőjeként dolgozott, ahol akkoriban csak szereztesnővérek éltek, 12 rendből, saját regulájuk szerint. Az újabb feladathoz Marika a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán elvégezte a szociális szervező szakot. Az akkori nagy generációépítette ki a hetvenes, nyolcvanas években a mai szociális háló alapját. Az EURDIR képzés első évfolyamán ismét ott találjuk Marikát. A külföldi mintákat követve az évfolyam megszervezte szakmai érdekképviseletét, beillesztve az ágazatot az európai szervezetbe is, Szociális Igazgatók Magyarországi Egyesülete azaz SZIME néven. A szervezet első elnöke Marika lett. Mindennél többet elárul erről a sikeres időszakról e-mail címe: szimeanya@

A szakmai munka lezárult a nyugdíjjal, de a civil szerep akkor bontakozott ki igazán. Marika bármibe fog, az szívügye. A munka hajtja, nem az elismerés. A Tarsoly Ifjúságért Egyesület figyelmét mégis kiemelkedően a Vértes Múzeum Baráti kör tagjaként érdemelte ki.

A Holocaust 60. évfordulóját a vidéki Magyarország többségében néma csendben éli meg. Ez a csend nem az áldozatok előtti főhajtás csendje. Inkább egy űr, ami az emlékezők hiányát jelzi– hangsúlyozta Heczog Edit, hozzátéve, hogy ezt a csendet törte meg Marika, amikor piros kockás irkákat adott a helyi idősek kezébe, írjanak le bármit a korszakról, amit átéltek.

S a csend mélyéből előkerültek az elfelejtett emlékfoszlányok és a korabeli osztályképek. Hirtelen neve, arca lett a rég elfeledetteknek. Az anyagból kiállítást rendeztek Csákváron. Híre Washingtonig jutott, ahol ma mára világ legnagyobb Holocaust múzeumában is őrzik a valaha Csákváron éltek emlékét.

Amikor a Tarsoly Ifjúságért Egyesület illetékes bizottsága és elnöksége arról döntött, hogy az egyik idei Aranyember-díjjal dr. Siklósi Gyula munkáját ismeri el és köszöni meg, senki nem gondolta, hogy az elismerést személyesen már nem veheti át a kitüntetett. Köztudott volt, hogy az egészségi állapota aggodalomra adott okot, de az egyesület tagjai remélték, hogy a fehérváriak szeretett Gyulája, Gyula bácsija, a mindig vidám, anekdotázó, bölcs humorú régészprofesszor, mint korábban annyiszor, most is úrrá lesz a bajon. Sajnos, nem így történt. A távozása miatt érzett szomorúságot kissé enyhítette, hogy a díjátadó ünnepségen  ott volt több családtagja.

Siklósi Gyula régészprofesszor, a történettudományok kandidátusa, Székesfehérvár díszpolgára elhivatott kutatója és legjobb ismerője volt a középkori Fehérvárnak. Hitte, vallotta, hirdette, s tudományos érvekkel, leletekkel igazolta, hogy évszázadokig Alba Regia volt a nemzet történelmi fővárosa. Sokszor hallottuk tőle, hogy a korabeli Fehérvár nagyobb volt, mint az akkori Párizs, vagy Bécs. Jelentőségét, nagyságát jelzi az is, hogy míg a korabeli Moszkvába kilenc, Berlinbe öt, Esztergomba három nemzetközi jelentőségű út vezetett, Fehérvárra 12. Kiépített zarándokutakon érkeztek Szent István és Szent Imre sírjához a zarándokok ezrei a szomszédos országokból is. A királyi ceremóniákra – esküvőkre, keresztelőkre, temetésekre – pedig Európa számos országából jöttek ide uralkodók, jelenlétükkel is igazolva, hogy Fehérvár és Magyarország Szent István királyunk szándékának megfelelően már akkor is Európához, az európai keresztény világhoz tartozott.  

Siklósi professzor a diploma megszerzése után, középkori régészként 1978-ban érkezett Fehérvárra, s kezdte meg a város középkori történelmének és emlékeinek a kutatását. Nem túlzás állítani, hogy úgy ismerte a történelmi városrészek minden apró részletét, mintha lelátott volna a föld mélyére. Munkatársai szerint szinte centiméternyi pontossággal meg tudta mutatni, hol kell keresni a városfalakat, a korai, illetve az újkori királyi palota és vár nyomvonalát, maradványait. Ő maga szokta mesélni, hogy szinte nincs olyan építési munkagödör, ahova nem ment volna le megvizsgálni, nem rejtenek-e valamilyen régészeti értéket, középkori kődarabot a földrétegek. Szenvedélyesen kutatta, gyűjtötte a letűnt korok emlékeit, így például a feliratos, régi téglákat, amelyekből múzeumot is berendezett. S talán pihenésképpen, gyűjteményt állított össze különböző időszakok kutyabilétáiból, előásta, rendszerezte a családi emlékeket, dolgozott több falu krónikáján, s a megyei vízfolyások történetén.

Rengeteget dolgozott, nem kímélte magát. Az éjszakáit többnyire a számítógép előtt, vagy könyvekben, dokumentumokban, régi térképeken búvárkodva töltötte. Napközben kevés ideje maradt a munkára, mivel otthonában egymásnak adták a kilincset a barátok, kollégák, újságírók, tévések, a tanácsát kérők és a hobbikutatók. Soha nem volt fáradt a beszélgetésre, eszmecserére. Bár hozzá hasonló tudományos alapossággal kevesen járultak hozzá Fehérvár múltjának feltárásához és megismertetéséhez, munkásságáért soha nem kért kiváltságokat, nem várt, de szerencsére kapott elismerést, lovagkeresztet, díszpolgári címet. Azt viszont mindenkitől elvárta, bárki is volt az illető, hogy „a szent várost” jelentőségéhez mérten kezelje. Nehezen viselte, ha bárki kétségbe vonta Fehérvár nagyságát, ha kételkedett annak középkori jelentőségében. Bár minden állítását tudományos érvekkel, hitelesen támasztotta alá, voltak, akik kétségbe vonták kutatásainak az eredményeit. A támadásokra tudományos alapossággal válaszolt. Érveivel nem legyőzni, hanem meggyőzni igyekezett a támadókat, a kétkedőket. Életének utolsó időszakában fokozottan rákényszerült erre, az Utolsó szó jogán címmel megírt tanulmányában kénytelen volt tételesen cáfolni egy,  a város szerepét és az ő munkásságának egy részét is megkérdőjelező munkában leírtakat.